Máris hiányzol. (Guillaume Musso)

"Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl, ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: "én ezt és ezt teszem", hanem azt: "mi ezt és ezt tesszük." És ez mindent megváltoztat."

Varró Dani: Album

Vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul
kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen
belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember,
és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat
motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és
ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket
szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - Ekképpen -
kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - Vajon nem
ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - Csak ennyire másféle
frizurát - hordott itt három évvel ezután? - Szóval ugyanolyan könnyen, -
ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal
később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő
fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

József Attila: Álomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott

És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott

S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

A komoly falióra se mormogott

S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.

S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

.Volt egyszer egy madár.

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Coelho.